Testvérek! Két szemem az égre emelem, mi sötét és fagyos, a jégvigyorú hold körül a levegő is megfagyott, cidriznek odakinn a fák, s didereg a sok falevél, a hidegen fújó szél megfagyasztja a nevetést. Csak nézem az ég sötétjét, húz, magába szippant a holdon értem földet, mi magányos, lakatlan, nincsenek sehol fák, s nem zizeg a sok levél, nem fúj a szél, és nincsen könny, sem nevetés. A holdról lenézve látom a Földet, a kék bolygót elképzelem a sok embert, a nyugvót és a bolyongót, a védtelent, a harcost, a küzdőt és a gyávát, hogy alusszák mind-mind a saját igazuk álmát. A Föld hirtelen egy nagy ággyá változik, a hatalmas takaró alatt az egész világ alszik; egy álmot látnak az emberek, s egy lesz a közös céljuk: egy a Földünk, ezt kell közös erővel ápolnunk, és óvnunk. S az álomban összefog a fehér, a fekete, a sárga így lesz a bolygónk az emberek földi mennyországa; de felébred ekkor a világ, elfelejtik az álmot ellökik maguktól a testvért, az egész nagyvilágot. Csak egyszer kellene, hogy eszükbe jusson-e látomás. és elindulna egy folyamat, mi jó, jöhetne a változás: Fogjatok össze emberek, mire jó az álmodás? Ha az álom, álom marad, nem lesz attól semmi más! Fogjátok meg egymás kezét, lépjetek közelebb egymáshoz; nézz magadba mélyen világ, csak ennyi kell, hogy megváltozz, csak tudjatok elnézni, megbánni, és szeretni a Földünk régen szeretne már egy testvéri nevetést hallani. 1999. március 8. |
Comments are closed.
|
A szerzőrőlÜdvözöllek! Arhívum
October 2015
Kategóriák |