Csak várjuk, hogy valami történjen, és mi magunk sem teszünk semmit. Minden úgy kezdődik el, ha valaki lép, és miért kell megvárnunk, hogy a másik legyen az? Miért nem kérdezzük meg mi, hogy mi bántja, ahelyett, hogy később azt mondanánk, hogy nem beszél meg velünk semmit? Miért nem adunk neki egy mosolyt, minthogy azt mondanánk már megint rám sem néz...?
Miért nem mondom neki, és kérdezem meg tőle (nemcsak a szerelmesemre vonatkoztatva), hogy 'Szeretlek, milyen napod volt?', ahelyett, hogy később azt mondanánk, 'Persze, menj csak, mert a Jóska-Pista majd meghallgat téged, ugye?!'.... A különbség az, ahogyan megközelítjük a dolgainkat, és az embereket az életünkben! Vagyis a változás, amit a világban látni szeretnék, az velem kezdődik!
Mindenki várja az Érzést, és amikor ott van, teli szájjal mosolyogva, élvezettel és örömmel ugranak bele, csakhogy az egy másik ember által válik teljessé, kell hozzá Ő, a másik. Aki ember.
Hibázik, hozza magával a múltját, a félelmeit, a rossz berögzüléseket, a helyesnek vélt reakciókat..., és cselekszik dolgokat, kimond, leír szavakat, amelyek szinte azonnal képesek tönkretenni a Varázst. Amiben Ők ketten éltek. A MI varázsa foszlik szét, ha hagyják. Ha nincs bocsáss meg, és nincs megbocsátok, ha nincs szeretlek, és én is szeretlek téged. Akkor az egész a semmibe foszlik, és ugyanolyan szürke lesz ismét minden. A Csodák általatok maradnak életben. Emberek, ébresztő! Ami volt, elmúlt. Ez egy új, szebb világ lehet, ha tesztek érte. Másképp, mint eddig.
|
A szerzőrőlÜdvözöllek! KategóriákArhívum
September 2015
|
Photo used under Creative Commons from Ion Chibzii